|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 5 találat | lapozás: 1-5 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Gurzó Anaklét 1999. november 26.A kommunista hatalom Romániában 1948-ban feloszlatta a ferences szerzetesrendet. Csakhogy a Ferenc-rend nem volt hajlandó feloszlani. 1949-ben felheccelt munkások megrohanták Vajdahunyadon a ferences főiskolát, berendezését összezúzták, a tanári kart és a növendékeket elűzték. 1950. augusztus 20-án éjjel valamennyi erdélyi ferences rendházból Máriaradnára hurcolták a szerzeteseket, összesen 150 főt. . Az állam azt tervezte, hogy elszakítja a katolikusokat Rómától és békepapok segítségével a hatalmat kiszolgáló központokat szervez. Páter Gurzó Anaklét jogászprofesszor és Godó Mihály jezsuita pap összeállítottak egy olyan anyagot, amely azután szinte kézikönyve lett az ellenállásnak és megerősítette a papokat abban, hogy ki kell tartaniuk a bebörtönzött Márton Áron püspök mellett. Máriaradnáról 1952-ben három helyre, Désre, Esztelnekre és Körösbányára hurcolták a ferenceseket, internálásuk 1967-ig tartott, addig rendszeresen jelentkezniük kellett a rendőrségen. 1954 márciusában kiengedték a börtönből Márton Áron püspököt, aki semmilyen feltételt nem volt hajlandó elfogadni. Ugyanakkor viszont Gurzó Anaklétot és társait, tizenvalahány papot letartóztattak és koncepciós pert indítottak ellenük. /Balázs János: Az üldöztetés évei. = Brassói Lapok (Brassó), nov. 26./1999. december 10.A kommunista diktatúra, az egyházüldözés idején több ferences szerzetest is bebörtönöztek /Boros Fortunátot, aki börtönben is halt meg, további elítéltek: Gurzó Anaklét, Écsi János, Angi Csaba, Benedek Fidél, Fodor László, Fülöp Tamás, Pöhacker Balázs, Bálint Szalvátor, Fodor Pelbárt, György Hugó, Krizogon fráter, Hajdú Leánder, Szentmártoni Odorik, Szőcs Izidor és Ferencz Ervin/. - 1991-ben az állam újra elismerte a Ferenc-rend létezését. A ferencesek Benedek Domokost megválasztották tartományfőnöknek. 1991-ben 28 rendtag volt, azóta sok fiatal jelentkezett a rendbe, jelenleg 68-an vannak. A ferencesek noviciátusa Magyarországon, Szécsényben van, a teológia pedig Szegeden. Erdélyben a ferences kolostorok nagy része még mindig állami kézben van. Egyelőre Csíksomlyó, Dés, Déva, Gyergyószárhegy és Esztelnek rendháza van osztatlanul a birtokukban, a többi helyzete rendezésre vár. Marosvásárhelyen a ferencesek szegénykonyhát tartanak fenn, Pál atya pedig cigánypasztorációt végez, Déván Bőjte Csaba három ferences társával 160 árvagyerekről gondoskodik, további húsz gyermekkel az üresen álló szászvárosi kolostort népesítették be. /Balázs János: A ferencesek Erdélyben. = Brassói Lapok (Brassó), dec. 10./2013. február 3.Egy küzdelmes papi életLéstyán Ferenc ny. marosvásárhelyi főesperesről-protonotáriusról mind ez ideig nem jelent meg életrajz. Önéletrajzi feljegyzései sincsenek. Nem tartotta fontosnak, hogy magáról, papi munkájáról, meghurcoltatásairól írjon. Aktív papként keveset beszélt az elítéléséről és börtönéletéről. Amikor megöregedett, 90. évét betöltve, mesélgetett egyet-mást magáról. Röviden megpróbálom összefoglalni halálra ítélésének és szabadulásának történetét – életrajzának legfontosabb eseményeibe zárva. Léstyán Ferenc 1913. február 11-én Csíkszentkirályon (Hargita megye) született. Elemi iskoláit szülőfalujában, középiskoláit a csíkszeredai római katolikus főgimnáziumban végezte. Első nekifutásnak sikerült az érettségije. Ezt azért emeltem ki, mert a két világháború közötti érettségi (baccalaureatusi) törvények értelmében a magániskolák végezettjeinek állami központi bizottságok előtt románul kellett érettségizniük, esetleg tolmács útján, aki nacionalista szellemben működött közre, s általában a jelentkezők 90 százalékát elbuktatták. Léstyán atya büszkén emlegette, hogy a kemény megpróbáltatást kiállta. Papi hivatást érezvén, 1933 őszén jelentkezett a Gyulafehérvári Papneveldébe. 1937. március 13-án szentelte pappá dr. Vorbuchner Adolf segédpüspök. Három egyházközségben szolgált káplánként: Gyergyóremetén (1937–1938), Sepsiszentgyörgyön (1938–1939) és Tordán (1939–1942). Utóbbi helyen érte a 2. bécsi döntés. Torda határ menti városként romániai területen maradt. Léstyán Ferenc segédlelkész tanúja volt a dél-erdélyi magyarok Észak-Erdélybe való inváziójának. Amikor tehette, segített a határátkelő embereknek. De nem sokáig, mert a szemfüles román sziguranca hamar gyanút fogott. Márton Áron püspök, hogy segítsen buzgó papjának „elrejtésében”, egy évre (1942–1943) a nagyvilágtól eldugottnak számító boicai plébániára helyezte, majd a gyulafehérvári Püspöki Archívumba „dugta” el (1943) mint levéltárost. De a hatóságok itt is rátaláltak. 1943. június 29-én, Szent Péter és Szent Pál ünnepén, a kerelőszentpáli bérmálás napján, amikor Léstyán Ferenc Márton Áront kísérte, kifüggesztették ajtajára a halálos ítéletet tartalmazó törvényszéki végzést. Előbb Nagyszebenbe vitték, s innen fegyveres kísérőkkel lebilincselt kézzel Brassóba kívánták szállítani, ahol az ítéletet végrehajtani szándékoztak. Léstyán Ferenc a gondviselő Isten közbelépésének vallotta azt a pillanatot, amikor a Nagyszeben–Kiskapus vasútvonal végén át kellett szállniuk a Tövis irányából érkező vonatra. A Tövisről beérkező vonaton olyan sokan voltak, hogy a fogdmegek őt és egy másik elítélt társát nem tudták a fülkébe begyömöszölni, a folyósón maradtak. Ekkor született meg benne a szökési kísérlet. Bár éjjel volt, de kiszámította, hogy kb. mikor érkeznek Apácára. Társával együtt a robogó vonatból két irányban kiszöktek. Léstyán Ferenc a magyar határhoz közel ugrott ki. Bilincsbe vert véres kézzel visszafelé futott, és az őrök által leadott lövések nem találták el. Néhány év múlva tudta meg, hogy a „futás” kimaradhatott volna, mert nem működött a vonat vészféke. Véres kézzel és éhségtől gyötörve egy napig bujkált és tájékozódott. Amikor a magyar határőrséghez ért, iratok hiánya miatt nem tudta magát igazolni. Kérte, hogy vezessék be a baróti plébánoshoz, aki bizonyítani fogja kilétét. Így is történt. Márton Áron püspök azt üzente neki, hogy maradjon Észak-Erdélyben. Az 1944-es nagy meneküléskor sok pap elhagyta plébániáját. Léstyán Ferenc a pap nélkül maradt Ditróban szolgált egy ideig, tele rettegéssel, mert nem volt egyértelmű a háború befejezésekor meghirdetett amnesztiatörvény. Főpásztora 1945-ben egy tekintélyes katolikus egyházközségbe, Csíkkarcfalvára helyezte. Itt működhetett 1952-ig. Léstyán atya ezekről az évekről utólag megelégedéssel és örömmel beszélt. Pedig lelkipásztori munkájában sokat gáncsolták, az újságokban „zsíros parasztnak, az embereket szipolyozó kuláknak” minősítették. A karcfalviak pedig nagyon szerették, az öregek mai napig emlegetik. Márton Áron letartóztatása után neki is szembesülnie kellett az Erdélyben kibontakozó békepapi mozgalommal. Egyik békegyűlésre sem ment el. Sikerült mindhárom (marosvásárhelyi, gyergyószentmiklósi, kolozsvári) nagygyűlésről távol maradnia, amiért a gyulafehérvári betolakodott egyházi kormányzat (1951 őszétől 1955. január 6-ig, Márton Áron szabadulásáig) elmozdította Karcfalváról, és Belső-Szolnok megye Désakna plébániára helyezte. Éppen az áthelyezésekor nála volt – az ordinarius substitutus pápai intézkedés értelmében – a titkos ordináriusi joghatóság (1952. február 4-től egy hétig). Azért csak egy hétig, mert akitől kapta a megbízást, Szilveszter Sándort szabadlábra helyezték, és ő a joghatóságot visszaadta. Désaknáról dr. Gurzó Anaklét ferencessel és még néhány egyházhű pappal együtt szervezték az egyházi ellenállást a békepapi korszakban. Nem fogadták el a békekormányzatot, engedetlenséget színlelve valósággal bojkottálták az Adorján Károly nevével fémjelzett központot. Léstyán Ferenc tettét, akárcsak a társaiét, államellenes megnyilatkozásnak minősítették, s mint reakciós, demokráciaellenes klerikust letartóztatták és börtönre ítélték. A piteşti-i fogház embertelen körülményei között raboskodott 1953. augusztus 6. és 1954. június 6. között. Elmondása szerint a legkellemetlenebb az volt, hogy a zsúfolt zárkában elhelyezett cseberbe kényszerültek végezni szükségletüket, s egész éjjel abban a bűzben aludtak. 1955. március 24-én Márton Áron visszatérhetett Gyulafehérvárra. Első intézkedései között található Léstyán Ferenc kinevezése Marosvásárhelyre, a kiközösített Ághota Endre helyébe. A város vezetősége nem adott tartózkodási engedélyt. A püspök ez ügyben a kultuszminisztériumba írt. Végre a hatóságok is hozzájárultak, hogy Marosvásárhelyre mehessen lelkipásztornak. Egy évig a főtéri ferences templom igazgatója lehetett, mert Márton Áron rehabilitálni akarta a békekormányzat által „nyugdíjba” kényszerített Jaross Béla főesperes-plébánost, hogy aztán egy év múlva (1956) más körülmények között vonuljon nyugdíjba. Léstyán Ferenc 1956-tól 1992-ig a marosvásárhelyi Keresztelő Szent János egyházközség plébánosa volt a szó nemesebb értelmében. Ezt követően tizenöt évig Gyulafehérváron élt. 1992–1997 között Bálint Lajos és dr. Jakubinyi György érsek vikáriusa volt. 1997-től tíz éven keresztül nyugdíjasként tovább tevékenykedett a főegyházmegye aulájában. A székesegyház legnépszerűbb idegenvezetőjének bizonyult. Készséggel és élvezettel ismertette a székesegyház történetét az idegenből idezarándokló embereknek. Ugyanakkor korát meghazudtolva szorgalmasan kutatta az érseki levéltárat, s az összegyűjtött anyagot könyvekben tette közzé. Léstyán Ferenc 2006 őszén, hogy senkinek terhére ne legyen, bevonult a székelyudvarhelyi Pastor Bonus papi öregotthonba. 2008. július 14-én, 96 éves korában halt meg. Lelkipásztori és népéért kifejtett munkáját értékelték egyházi elöljárói és az állami szervek is. 1970-ben pápai prelátus, 1993-ban apostoli protonotárius címet kapott. A politikailag megváltozott helyzetben 1992-ben Marosvásárhely díszpolgára, 1994-ben Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztje, 2002-ben Fraknói Vilmos-díj kitüntetettje lett. Hozzátehetjük: apostoli lelkületű hozzáállásával, szellemi-lelki felkészültségével, kitartó és szorgos munkájával ki is érdemelte ezeket. Léstyán Ferenc ny. főesperes-plébános, pápai prelátus, apostoli protonotárius élete intő példa marad az utókor számára. Reméljük, hogy a hithűségért való küzdelme nem maradhat folytatás nélkül, és követendőkre talál! Dr. Marton József Vasárnap (Kolozsvár), 2013. május 30.József atya, aki Istennel élP. Márk József nyugalmazott ferences atya, akit a legtöbben József atyaként ismernek, több mint negyven éve a csíksomlyói ferences kolostor lakója. A kolostor, a kegyhely, a kegytemplom múltjának kutatója idős korban is aktív, írásai a világhálón, saját blogján is megtalálhatók. A csíksomlyói ferences kolostor kertjében beszélgettünk József atyával, aki idős kora és nehezebbé vált mozgása ellenére is derűsen, jókedvűen fogadott, és elevenítette fel emlékeit. Csíkszenttamáson született 1927. szeptember 27-én, mint mondja, vallásos községben, vallásos szülők gyermekeként már korán közel került az egyházhoz. „Jó tanítók és jeles pap neveltek, ministráltunk, szerepelni jártunk az egyház és iskola keretében” – emlékezett a kezdetekre. A karcfalvi elemi iskola, majd a polgári iskola elvégzése után 1945-ben a somlyói Majláth római katolikus tanítóképző diákja lett. Az itt eltöltött időszak döntően meghatározta további életútját. „A barátok tanítottak minket, Angi Csaba, Boros Valér orgonista és zenetanár. Négyen-öten fellelkesedtünk, és megkérdeztük, mi lenne, ha mi is belépnénk a rendbe. Elmondták, mivel jár, és kértük a belépést. 1946 augusztusában bevonultunk, szeptembertől kezdődött a próbaév a rend keretében, a mikházi kolostorban, Páter Gurzó Anaklét atya magisztersége alatt. Nagyon tetszett a szerzetesi élet, mert itt megismertük a szent kegyhelyet, jó, buzgó barátok voltak, akik példaképeink lettek. Az egy év után visszautaltak ide, Somlyóra, akkor már beöltözve, fogadalomtétel után. A következő osztállyal jártuk az utolsó évet, ’47 őszétől ’48 tavaszáig. Utána elmentünk Vajdahunyadra, a ferences teológiára, és ott 1948 őszén megkezdtük a teológiát” – mesélte. Akkoriban nehéz idők jártak a ferencesekre, és az egyházra, mert megkezdődött a szerzetesrendek feloszlatása, különösen az iskolarendeké. 1949 őszén a karhatalom erőszakkal távolította el őket a teológiáról, az intézetet feloszlatták. A fiatal teológus hazakerült Szenttamásra, majd munkaszolgálatra sorozták be, és Brassóban három évet töltött a cementgyárban dolgozva. „1953 nyarán hazajöttem, ősszel bevonultam Désre. Üzentek, hogy menjek, mert folytatjuk a teológiát. Elmentem, a többiek is eljöttek, folytattuk. Mivel azalatt folyt az áskálódás a rend ellen, hogy szétzavarjanak, 1957-ben Márton Áron püspök titokban felszentelt, az ő kápolnájában, hogy nehogy a hatóság elfogjon, bezárjon. Az öt hátralévő teológiai évet elvégeztük, aztán ott voltunk Désen, vidékre jártunk beteg papokat kisegíteni vagy helyettesíteni. 1958 nyarán egy hónapig itt voltam Somlyón, Daczó Lukács atyát helyettesítettem” – mondta P. Márk József. 1967 őszéig Désen maradt, akkor már annyira erősödött az üldözés, hogy a rendfőnök kimondta a feloszlást, és a provinciális engedélyével mindenki elvonult, hogy az egyházban elhelyezkedjen. Püspöki jóváhagyással került József atya Zágonba, plébániára, ahol két évet töltött. Lukács atya kérésére 1970-ben Csíksomlyóra került, mert itt papra és orgonistára is szükség volt. A búcsú egykor és ma „Amikor ide kerültem, a helybeliek jártak csak a templomba, de a búcsúkat megtartottuk. Ezt nem üldözték, de ellenőrizték. Csak a templomban volt, a templom elé sem volt szabad kijönni. A nép részt vett a szentmisén, csoportonként kimentek a hegyre, de búcsús menet nem lehetett, még egy kereszttel sem” – mesélte. 1990-ben már 80 ezer ember volt a templom előtti téren. Utána kétannyi, a harmadik évben már nem fértek el a téren, akkor határozták el, hogy kiviszik a szentmisét a két Somlyó közé. „Albert atyával ketten kimentünk, felmértük a helyet, az oltár helyét, a nép elhelyezését elterveztük, és 1993 pünkösdjén megvalósítottuk. Előre én vezettem az egészet, aztán jöttek a tanárok, megkértük Miklós Józsefet, hogy segítsen. Sokan mellénk álltak, megszerveztük a rendezői társaságot helybeliekből, s ezt évről évre fejlesztettük. Úgy szoktuk mondani, nemzetközivé vált a búcsú, sokan azt emlegetik, hogy nagy magyar összejövetel. A ’90-es évek végén mi ez ellen tiltakoztunk. A búcsú lényege a Mária-tisztelet, búcsújárás, bűnbánattartás, lelki megtisztulás. Érdekes esetek is voltak, politikusok akartak felszólalni, programbeszédet mondani, de lefújtuk. Ez vallásos dolog, a politikának itt nincs helye” – magyarázta József atya. A csíksomlyói szolgálat évei A ’70-es évektől Écsy János atya váltotta fel Daczó Lukácsot a kolostor élén. „Ő egy jeles, rendkívüli egyéniség volt mint pap is, mint ember is. A vele töltött 11 év nagyon nagy kegyelem volt. Az ő idejében a Mária-tisztelet egyre nőtt, sokan jöttek a templomba” – emlékezett József atya. Écsy János 1982-ben autóbalesetben hunyt el, József atya is az autóban ült akkor, ő vezetett. Szerinte a balesetkor biztonsági öv használata segített volna a súlyosabb következmények elkerülésében. Be is akarták kötni magukat, ha egy parkolóhelyre érnek, de erre már nem került sor. „Medgyesre voltunk, névnapra az egyik atyához, és amikor jöttünk vissza, délután, szép, tiszta időben egy völgybe mentünk be, és ahogy jöttünk ki, szemből két személyautó egy teherautót előzött. Az első bevágott elé, de a második az úton maradt. Amikor megláttam, hogy két autó jön velem szembe, rávágtam magam a kormányra s a fékre, ennyi volt” – elevenítette fel a történteket. Ekkor törött ki a forgója, amelyet később műforgóval helyettesítettek. Az autóban hátul ülő Gurzó Anaklét atyának a lába tört el. Écsy atya elhunyt, helyére P. Pöhacker Balázs került. „A provinciálisi rangot ő örökölte végrendelet útján, 1989 őszéig volt itt. Albert atyával cserélt, aki Kolozsváron volt. Ő telefonált nekem, és mondta, hogy hívták, legyen ő a főnök. Mondtam, ne okoskodj, gyere ide, s én mondom, hogy mit csinálj. 1989 őszén idejött Albert atya, jött a változás, s aztán tizenegy évet küszködtünk, a rend helyreállításával, a rendház, kertek, birtokok visszafoglalásával” – mondta P. Márk József. Megtalált értékek József atya hosszú éveken át a kegytemplom orgonáján is játszott, a kegyhely múltját kutatta, régi egyházi énekeket gyűjtött, a templomban megtalált régi könyveket tanulmányozta, részt vett ezek megmentésében. 1980-ban és 1985-ben kerültek elő eltűntnek vélt XV–XVI. századi zenei kódexek, a Kájoni-kéziratok, a csíksomlyói iskoladrámák, először 1980-ban, a Mária-szobor talapzatának javítása alkalmával, majd 1985-ben a kolostor beépített falában 123 felbecsülhetetlen értékű kéziratot és régi könyvet találtak. Ezeket a könyveket a ferencesek 1944–1948 között rejtették el azzal a szándékkal, hogy megóvják a pusztulástól. „Jött a Szekuritáté, hogy ezek a könyvek állami kincsek, és kérdezték, hogy mertünk hozzányúlni. Mondtam, én úgy tudom, hogy ez a barátoké volt, és most is az. A könyveket elvitték, restaurálták. Úgy tudtuk visszaszerezni, hogy szerveztünk egy könyvkiállítást, és kértük a könyveket, így visszakaptuk” – emlékezett vissza a történtekre. A kegytemplomról, a benne levő tárgyakról, a kolostorról, a kegyhely történetéről számos írása van József atyának, ezek nemcsak a kolostor világhálós honlapján, hanem saját blogján is megtalálhatók, mert ahogy erre lehetőség adódott, megtanult számítógépen dolgozni, megismerte a világhálót, még a legismertebb közösségi oldalhoz is csatlakozott. A kegytemplom Domus Históriáját már húsz éve ő írja. 2007-ben ötvenéves papi jubileumát ünnepelte. „Boldog nyugdíjas vagyok, még tudok gyóntatni, s azt végzem is. Hallásom megtompult, de tisztán meghallom, ha kimondják a bűnöket, és feloldozom. Mi lelki emberek vagyunk, az Istennel élünk, nem félünk se a haláltól, se a jövőtől, mert akinek szolgálunk, annak gondja lesz ránk az örök életben” – mondja József atya. Kovács Attila Székelyhon.ro 2013. november 27.Szárhegyen békességet szeretnének a ferencesekkelPanaszáradatot vetettek papírra szárhegyi olvasóink: nehezményezik, ami a ferences kolostor háza táján történik. Választ keresnek arra, miért van hideg a templomban, miért, hová vitték a korábbi oltárt és a méhcsaládokat, igaz-e a hír, hogy a negyvenéves szoborparknak is költöznie kell. A felvetésekre a ferences rend elöljárója és szárhegyi házfőnöke válaszol. A szerkesztőségünkbe érkezett panaszlevelek nem alaptalanok – bizonyosodott be rövid utánajárást követően, mint ahogy riasztó volt az a hír is, miszerint Szárhegyen aláírásgyűjtést fontolgatnak, mely azt célozza, hogy vagy változzon jobbra a közösség és a ferencesek viszonya, vagy váljanak el útjaik. Sokan az utóbbi idők történéseit úgy emlegetik, mint egy folyamat újabb lépéseit , mely azzal kezdődött, hogy Ervin atyát Szárhegyről Csíksomlyóra helyezték. Az atya után az általa létrehozott értékeknek sem lesz maradásuk? – vetik fel a kérdést a levélírók. Sokrétű a probléma Úgy tűnik, neheztelnek több, az újonnan Szárhegyre került ferencesek döntése miatt. Az oltár kicseréléséről csak utólag szereztek tudomást, a méhcsaládok éjszakai elszállítása is érthetetlen többek számára. Attól tartanak, hogy a templomban most ugyan hideg van, de később azt is megtapasztalhatják, hogy a napkollektoros rendszert viszik el a kolostortól. Talány az is, mi lesz a művésztelep alkotásaiból negyven éven át kialakított szoborpark sorsa, mert sokan tudni vélik, annak is kiáll a szekere rúdja. Elköltöztetnék a szoborparkot? A panaszok eljutottak Gábor László polgármesterhez is. A szoborpark ügyében jelen volt azon a tárgyaláson is, ahol a Művésztelep egyik alapítója, Gaál András, az alkotóközpont igazgatója, Kassay Péter a ferencesekkel vitatta meg a képzőművészeti alkotásokkal kapcsolatos terveket. „István testvér és Anaklét atya kategorikusan kijelentette, hogy 2015-ig a szoborparkot a kolostorudvarról költöztetni kell. Remélem, hogy ez nem egy végleges döntés részükről” – mondta a községvezető, aki az egy hónappal ezelőtti beszélgetés részleteit is megosztotta portálunkkal: „Mi próbáltunk érvelni azzal, hogy a szoborparkra büszkék a szárhegyiek, számon tartják azt a nemzetközi képzőművész világban is. Felvetette Gaál András, hogy a művésztelepnek köszönhetően van most ilyen állapotban a kolostor. Én is emlékszem, gyerekkoromban olyan volt, hogy tábla jelezte: belépni életveszélyes. A kolostort sikerült megmenteni a megomlástól, az alkotók negyven éven át gazdagították a parkot. Ezek után úgy látom, az álláspontokat közelíteni kellene. Természetesen a ferencesek is be kell tartsák a rend követelte szabályokat, de az emberekkel sem szerencsés feszült hangulatot fenntartani” – nyilatkozta Gábor László. Ahogy a tartományfőnök látja Orbán Szabolcs provinciálist, az Erdélyi Ferences Rendtartomány tartományfőnökét levélben kértük, válaszoljon a Szárhegyen felmerült kérdésekre. „Azt hittem, valami nagy a baj, de hál' Istennek nem” – írta válaszként a külföldön tartózkodó elöljáró, majd szintén írásban küldte a válaszokat. – Több szárhegyi személy aggodalommal figyeli, hogy átalakítások történnek a szárhegyi ferences kolostorban, nincs meg már az oltár, és a hívek utólag, szentmisén értesültek arról, hogy adományként került ez új helyre... – A szembemiséző oltár esetén egy olyan asztalról van szó, amely néhány évvel ezelőtt került a kolozsvári templomunkból Szárhegyre. A korábban használt, talán Gurzó Anaklét atya által faragtatott oltárasztalt akkor vitték ki a kertben található szabadtéri oltárhoz, szerintem az évi egy használathoz képest méltatlan körülmények közé. A Kolozsvárról elhozott, s az utóbbi években a templomban használt oltárasztal meglátásom szerint sem stílusában nem illett a templomban lévő liturgikus berendezéshez, sem gyakorlati szempontból nem felelt meg. Ennek továbbadása és a régi oltár visszahozatala a templomba tulajdonképpen csak a néhány évvel ezelőtti állapot visszaállítása. Amúgy, ahogy – tudtnmmal – a templomban is ki volt hirdetve, Sárpatakra került az oltár, a Pál atya által épített kis kápolnában fogják használni. Tehát szeretném jelezni, hogy egy, a kolozsvári ferences templomból elhozott oltárasztalról van szó, amit most egy más, ferencesek által használt helyen fognak használni. – Meglepetéssel vették tudomásul a szárhegyiek azt is, hogy egy este elvitték a méhcsaládokat, anélkül, hogy a gondozásukat felvállaló személyt erről értesítették volna. Hogy hová és miért, mint állítják, csak találgatni tudják. – Nehezen tudom elképzelni miért érdekli a „szárhegyieket” a méhek ügye, ettől függetlenül szívesen megírom a véleményemet. Ha jól emlékszem, két évvel ezelőtt vásárolta Ervin atya a méheket, építette a méhészházat stb. Tudtommal a méhek az első telet nem élték túl, tehát a tavasszal új családok vásárlására volt szükség (lehet egy gyors számolást végezni, hogy ennek milyen költségei voltak). A jelenleg Szárhegyen lévő testvérek közül senki sem ért a méhészethez, így számukra a méhekkel való foglalkozás továbbra sem lenne egy nyereséges vállalkozás. Minden bizonnyal a méhekre fordított kiadásokból legalább tízszer annyi mézet lehetett volna vásárolni, mint amennyit a szegény méhek az eddig tanúsított odafigyelés mellett gyűjtöttek. Ezért a méhek egy méhészethez értő ferences testvérhez kerültek, ahol az is kiderült, hogy atkások, s csoda lesz, ha a telet túl tudják élni. Nyilván jogosnak tűnik a kérdés, hogy miért éjszaka lettek elszállítva ... én nem értek a méhészethez, de gondolom, hogy nappal szétszaladtak volna. – Hideg van a templomban, és az hírlik, hogy a napelemes rendszer is új kezekbe kerül, nem marad Szárhegyen... – Nem csodálkozom, hogy hideg van Szárhegyen, s még azon sem, hogy a templomban is. A napelemes rendszerrel (gondolom, hogy itt a templom mellett lévő napkollektorokról van szó) keresni megoldást a hidegre nem igazán vall jó gyakorlati érzékre, vagy legalábbis azoktól a kollektorokról ilyen csodát várni, főleg télen, amikor hó borítja, nem szerencsés dolog. Komolyabbra fordítva a szót: nyáron biztos, hogy a templom kiszárításában segítettek, de télen nem hiszem, hogy nagy teljesítményt lehet várni tőlük. Nyilván valakinek jó üzlet volt annak idején eladni azokat. Ettől függetlenül a jelenleg ott lévő testvérek, ha elég bölcsek, nem hiszem, hogy túladnának azokon, ha már egyszer ki voltak fizetve. – Valóban az a szándék, hogy elköltöztessék a kolostor udvaráról a szoborparkot? Egy ezt célzó beszélgetés résztvevői állítják, nem érzékeltek a rend képviselői részéről semmiféle kompromisszum-készséget. – Ez nem egy új keletű kérdés, hisz ezzel kapcsolatosan Ervin atyának is voltak az elmúlt években csatározásai. Kétségtelen, hogy ez egy megoldásra váró ügy, aminek – jelen helyzetben – minden bizonnyal nem a sajtó tudna legjobban hozzájárulni a megoldásához. Amit jelenleg mondhatok: a ferencesek letelepedésének 350. évfordulója alkalmából felmerült egy keresztút felállításának, részben inkább visszaállításának az ötlete a kolostorhoz tartozó területen, amelyet a művésztelep, részben szocreál alkotásai „tartanak fogva”. Tehát jelzem, hogy egyelőre ötletről van szó, a mikéntje még a jövő kérdése. – A találgatások kategóriájába tartozik az a szárhegyi szóbeszéd, miszerint ez a folyamat csak folytatása annak a lépéssorozatnak, melynek legelején P. Ervin atyát távolították el Szárhegyről, nem engedve meg, hogy a 95 éves Isten szolgálja ott maradhasson haláláig, ahol született, Szárhegyen. Most az általa létrehozott értékeket akarják megszüntetni. A kijelentések igazságtartalmát nem az én tisztem eldönteni, de ön is érzékelheti, békétlenség van Szárhegyen, már annak ötlete is felmerült, hogy aláírást gyűjtenek megoldáskeresésként. – A történteket nyilván lehet egy folyamatnak is tekinteni, de komolyabban átgondolva egy vonalat lehet találni benne: a Szárhegyen most élő testvérek bizonyos kérdésekben másként látnak dolgokat, mint Ervin atya látta (vagy láttatták vele) az elmúlt időszakban. De azt hiszem, hogy ezek, a szoborpark kérdését leszámítva, olyan pitiáner ügyek, amelyeket lehet kavarni, de komolyan venni kevésbé. Nyilván nem hagyhatom figyelmen kívül az imént folyamatnak nevezett eseménysor kezdetére való utalást, amire csak nagyon röviden azt válaszolhatom: nagyon rosszmájú kell legyen az, aki azt szeretné, hogy Ervin atya Szárhegyen „haljon meg”. Az áthelyezéssel csak azt szerettük (de ezt akár egyes szám első személyben is felvállalom) volna elérni, hogy Ervin atya „éljen”: ne csak fizikailag, hanem mindabban, amit az elmúlt néhány évben valódi értékként Szárhegyen (is) megvalósított. S ami igazi értéket létrehozott, azt biztos, hogy senki nem fogja, s nem is akarja lerombolni. S ezért is mondhatom, hogy nem volt könnyű az ő áthelyezésére vonatkozó döntést meghozni, de akkor úgy tűnt, hogy a következő időszakban (s szándékosan nem írom, hogy élete hátralévő részében) Csíksomlyón többet tud tenni a hívekért, az erdélyi ferencesekért, az erdélyi magyarságért, mint szárhegyi „magányában” (az egészségi állapota is megkívánta, megkívánja a nagyobb ráfigyelést, még akkor is, ha ezt ő nem hajlandó beismerni). Nyilván nem volt könnyű neki sem az elválás Szárhegytől, és én nagyon-nagyon tisztelem azért a belső erőért, amivel ezt a döntést elfogadta, s nekünk, mai fiatalok számára is példaadó módon megvalósította. Úgy gondolom, hogy nem aláírásgyűjtéssel lehet egy kapcsolatot jobbá tenni, hanem őszinte párbeszéddel, amiben nem egyéni érdekeket vagy sérelmeket próbálunk közösséginek feltüntetni, hanem igazi problémákra igyekszünk megoldásokat keresni. Egy szűk csoport kongat vészharangot? István testvér, a szárhegyi házfelelős is megerősítette azt, amire Orbán Szabolcs provinciális levelezésünk során többször is célzott: nem a szárhegyieket összességében foglalkoztatja a ferences kolostorban és környékén történő változások, hanem egy szűkebb csoportot. Egyikük sem fejtette ki, konkrétan milyen érdek vezényelheti a csoport tagjait. István testvér elmondta, kétli, hogy a méhek elszállítása ilyen nagy port kavarhatott volna, az éjszakai helyváltoztatásuk miértjét csak az kérdőjelezi meg, aki nem ért a méhészethez. Ugyanis állítása szerint éhen halna, méhek és méz nélkül maradna az a méhész, aki nappal költöztetné a családokat. A templomban történt változások kapcsán is elöljárója szavait támasztotta alá: a fűtésrendszer hatékonyabbá tétele a cél, a napkollektoros rendszert pedig, ha annak előnyeit nem lehet élvezni, érdemesebb elvitetni, mint megvárni, amíg használhatatlanná válik. Jelezte, hamarosan eladásra kínálnák az Ervin atya által otthagyott öreg személygépkocsit is, mert érdemesebb pénzzé tenni, mint rókabiztos tyúkóllá alakítani. Ami a szoborpark költöztetését illeti, István testvér elmondta, a kommunikációban vannak jelentős hiányosságok, hisz a ferencesek birtokán megkérdezésük nélkül kezdtek restaurálási, talapzatkészítési céllal ásni, és erre nekik csak egy válaszuk lehetett: a gödröket visszatömték. Hogy mennyire van a szoborparknak jelenlegi helyén létjogosultsága? Egy negyvenéves múltú parkról van szó, ezzel szemben nagyobb súllyal nyom a latban a ferencesek 350 éves jelenléte, és talán a kolostorhoz vezető út mentén a keresztút stációinak lenne megfelelőbb hely. „Mi térrendezést szeretnénk keresztúttal, egy neolenin stílusú szobor, amit szocreálnak neveznek egyesek, és Krisztus keresztútja nehezen fér meg egymás mellett” - fogalmazott a házfelelős, nyomatékosítva, más módját kell keresni a párbeszédnek: „Itt nem István testvér az, aki kongatja a vészharangot” – zárta mondandóját. Feszültségoldó találkozó Tolmáccsá vált a Székelyhon.ro, magyarról magyarra fordítás lett a feladatunk. Remélhetően az érintett felek megtalálják annak módját, hogy sérelmeiket tisztázzák szemtől szemben. Abban mindannyian egyetértenek, hogy ideálisnak aligha nevezhető a kommunikáció. Gábor László polgármester újabb lépést fontolgat ez ügyben: „Nem hiszem, hogy az aláírásgyűjtés megoldaná a problémákat, bár kétségtelen, a véleménynyilvánításnak ez is egy módszere. Azt szeretném, ha asztalhoz ülhetnénk, akár a hívek jelenlétében egy nyílt fórumon, akár kisebb körben, ahol kibeszélhetjük a nézeteltéréseket. Én kezdeményezek egy találkozót, egyeztetek a rendfőnökkel is, de a hely és időpont tekintetében rugalmasak leszünk, tegyenek javaslatot a ferencesek, csak oldódjanak fel végre a feszültségek.” Balázs Katalin Székelyhon.ro lapozás: 1-5
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
